Az Evangélikus Hittudományi Egyetem kamarakiállításának megnyitója (2023 március)
Pompeo Batoni után: A tékozló fiú hazatérése
„Minden reggel a legszebb ruháját veszi fel. Mondják, évek óta ezt teszi.
Megdönti a szoba sarkában álló rozzant széket, odahúzza az ablak elé. Már látszik a döngölt földpadlón a szék nyoma, mert pontosan ugyanígy vonszolja maga mögött minden reggel, amint világosodni kezd. Most is ugyanoda teszi, hogy láthassa azt a dombot, amit nézni szokott.
A szolgálók először csak összenéztek, de most már időnként lenéző mosollyal össze is kuncognak a háta mögött.
Keveset eszik. Mondják, egy kicsit le is fogyott.
Ő meg csak ül a szűk ablak előtt, és néz, csak néz. Az utóbbi időben egyre gyakrabban biccen előre a feje. Ilyenkor hirtelen felkapja, körülnéz, hogy ki látta. Esténként aztán, mikor már a szürkület nem engedi a vén szemeknek a látást, fogja a székét, és újra visszahúzza a sarokba. Ugyanúgy, mint tegnap. A szemét ilyenkor mindig úgy törli meg, hogy senki se láthassa.
Egy napon hirtelen feláll. A szék a gyors mozdulattól nagyot huppan a földön. Az öreg az ajtó felé csoszog, majd mintha erőre kapna, egyre gyorsabban lépked afelé a távoli domb felé, amin már minden követ ismer szeme.
Nagy a távolság. Tüdeje már fújtat, de ő csak szaporázza lépteit. Szélesre tárja karját, és mögötte szinte lobog fehér ruhája. Mintha repülne.
Már csak néhány méter…” (forrás)
A Lámpagyújtogató lelki forrás kis novellája megállít és elgondolkoztat. Várunk a csodára. Minden nap. Hogy történjen valami. A csodavárás hitet ad, erősít. A csodák minden emberi történetben helyet érdemelnek.
A mai értelmezések szerint egyre inkább az apára vonatkoztatjuk a Tékozló fiú történetét bemutató igeszakaszt, de végigtekintve a történetet bemutató festményeken, a művek ábrázolása a fiú személyére és cselekedetére fókuszál.
A Tékozló fiú történetét feldolgozó festmények a XV. századtól a XX. század elejéig (javaslat: megnyitás új ablakban)
Az érett barokk korszakáig, vagyis a 17. század 20-as éveiig, többalakos, kissé horizontálisan elrendezett jeleneteket látunk, mulatozó figurákkal, tivornyával, ahol a tékozlás a művek vezető mondanivalója. A fiú a bűn elkövetésének szakaszában van, még nem tapasztalta meg az atyai megbocsátást.
A festmények sorában az 1620-as évektől láthatjuk először a kompozíciók és a figurák viszonyának megváltozását, a téma már a megtérés, a hazatérés, a hazatalálás. A festmények témája a csodavárás eredménye, a találkozás, a lelki megtisztulás és a megbocsátás.
„Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened. Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz… szól a fiú Lukács Evangéliumában.
A barokk stílus az ellenreformáció korának művészete, mely az 1570-es évektől 1770-ig tartott. A barokk a teremtés tökéletességének vallásos emberi megfelelője, jelentős világnézeti fordulatot hozott a reneszánsz után.
Az újraszerveződő, megerősödő katolikus egyház művészeti törekvéseit és propagandáját hivatott megtestesíteni, monumentalizmusával, pompájával a katolikus egyház „erejét és lenyűgöző mivoltát” is mutatva..
A tékozló fiú példázatában az apa személye az egyházat is szimbolizálhatja, a katolikus egyház visszavárja az eltévelyedett híveit. Batoni festménye, mely kiállításunk középpontjában áll, a naturalizmuba átcsapó emberábrázoláson keresztül a megfogható és megtapasztalható istenképet tárja elénk. A kép kettős tagolása, az apa-fia páros a menny rendjének egyfajta szembeállítását is reprezentálhatja a földi káosszal, melyet a fiú alakja testesít meg.
az 1620-as évektől kezdve a barokk stílushoz sorolható festményeken Az apa és fia különböző kontextusban, különböző térben kerül ábrázolva, de legbelsőségesebben Batoni festményén látjuk a két ember kapcsolatát, ahol már csak az isteni szeretet és megbocsátás működik.
A tékozló fiú történetében a családi viszonyok mögött, metaforikusan az Isten-ember kapcsolat lényege bontakozik ki; a Teremtő kegyelmessége jelenti a fő reményt.
Az evangéliumi apa személyében az irgalmas Istent láthatjuk, aki szabad akaratú teremtményeinek őszinte bűnbánatát bűnbocsánattal jutalmazza. A tékozló fiú tulajdonképpen a lázadó és öntörvényű ember, akinek szívében mégis ott él a tisztaságra és a kiengesztelődésre való vágy. Isten, a szerető szülő örömmel és szeretettel fogadja a fiút, isten elkóborolt bárányát.
„Uram, mutasd meg nekünk az Atyát és az elég nékünk!” János evangéliumának szavaival zárom gondolataimat
