 |
 |
A piros ruhás kislány, olaj / vászon; 27 x 35 cm (sz x m) „5”-ös francia méret
Amikor a Laborba beérkezik egy új festmény – és ne adj’ isten, vizsgálatra itt is marad –, az azt jelenti, hogy nem csak a festményt vizsgáljuk technikailag: egy új kaland is kezdetét veszi. A festékek kora, a hordozó karaktere, a kép festésmódja, látszó vagy láthatatlan szignója egy olyan gondolat- és kérdésfolyamatot indít el, melynek megválaszolásakor a festmény „bemutatkozik”: kiderül az alkotó neve, és sokszor – ha portréról van szó – a modell neve is.
Aki az elmúlt hónapokban járt nálunk a Laborban, egy haloványan, álomszerűen festett portréval került szembe. A földszínekkel, minimálisan felrakott kislányportré szempárja végtelen és időtlen ábrándokat tükröz. Mintha a nagyi régi, kissé sárgult fotóit kiszínezte volna valaki – de a kislány mégis valóságosabb, olyan, mintha ismernénk.
Piros ruhája és fehér gallérja némi ünnepélyességet kölcsönöz a frufrus frizurát viselő gyermeknek. A lányka ábrándos tekintete mellé csak egy félmosoly jut a nézőnek; ez a mosoly kicsit olyan, mint egy tükör: ha jókedvűen nézel rá, visszamosolyog, de az esős, szürke hétköznapokon fájdalmasan néz rád – „miért nem mosolyogsz rám?”
Minden reggel találkozom ezzel a tekintettel, és felteszem a kérdést: vajon a festmény eddigi 120 éve alatt hány szempár nézhetett szembe az ismeretlen kislány tekintetével? Lehettek olyan évek, amikor háború dúlt, vagy éppen a falnak támasztva várta jobb sorsát a portré, hogy végre visszakapja elfeledett identitását, mely azonosítja őt.
Ez a festmény nem kis meglepetést tartogatott számunkra.
 |
 |
A festmény infravörös és UV lumineszcens felvétele 2024-ben. A festmény alsó területe sérült volt; így a bal alsó sarok is, ahol a szignó lehetett. A szignóból értékelhetetlen töredékek maradtak csak.
Első lépésként a festményt a rutineljárással vizsgáltuk meg. A multispektrumú fotográfia, a roncsolásmentes anyagvizsgálat és a mikroszkópia eredménye visszarepített a múltba; olyan ez, mintha a mikroszkóp okulárján keresztül az időben is vissza lehetne röpülni, és bekukucskálni abba az intim pillanatba, amikor a szomorú tekintetű kislány portréja a vászonra került.
 |
 |
A festmény felületének részletfelvétele 30x-80x nagyítás alatt
 |
Balra: gyártói pecsét a vizsgált festmény vakrámáján; jobbra: a gyártói pecsét bemutatása
|
A festmény anyaghasználat alapján 1900–1905 körül készült. Az ólomfehér sok, a litophon kevés – tipikus 20. század eleji fehérhasználat. Ezen kívül egy kis krómnarancs, földszínek, ólomvörös és lakkos vörös, mangánbarna, valamint talán véletlenül az ecsetben maradt porosz- és kobaltkék 1–1 szemcséje adta az „időkapszula” fizikai bizonyítékát.
„Und die Kindheit war ein Zimmer…
das wir nie mehr ganz betreten…”
(Rainer Maria Rilke: Kindheit, 1906)
„S a gyermekkor egy szoba volt,
melybe többé már sosem léphetünk be egészen...”
Miután a kép keletkezési idejét beazonosítottuk, a szerzőt kellett megtalálnunk, majd a modellt azonosítani. Sokat kutattunk: ki lehetett az a Franciaországban élő művész, aki minőségi anyagokkal, Lefranc vászonra dolgozott? Aki az olajfestéket szinte csak „odalehelte” a felületre? Találunk-e hasonló alkotásokat?
És találtunk.
Nagyon merész következtetéssel egy olyan szálon indultunk el, amely elsőre hajmeresztőnek tűnhetett – de nem volt hiábavaló.
A festmény Franciaországban került elő, Párizstól nem messze. Szignó nem látszott, a kép alsó részének sérülései miatt ismeretlen szerző műveként kallódott, eredeti keretében. Egy Angliában élő barátom vásárolta meg egy kisebb aukciósházban, pusztán kíváncsiságból – mert a kislányt „ismerősnek” érezte.
Sorra vettünk minden adatot, és egyetlen logikus név emelkedett ki, mint lehetséges festő, ő pedig Pablo Ruiz Picasso.
 |
 |
|
Picasso, Pablo: Harlequin portréja, 1905; |
a vizsgált festmény |
A tények
A piros ruhás kislány portréja nagy valószínűséggel Picasso Rózsaszín korszakához (1904–1906) köthető. Ez az időszak lírai, emberközpontú témáiról és meleg színpalettájáról ismert, különösen a magány, a melankólia és a társas kapcsolatok ábrázolásában.
A kompozíció és a beállítás arra utal, hogy a modell nem véletlenszerű személy, hanem tudatosan megidézett figura. A póz fegyelmezett, az arc nyugalmat áraszt, a háttér szinte teljesen üres – semmi nem vonja el a figyelmet a jelenlétről. Ez a csendes monumentalitás Picasso e korszakban született számos portréjára jellemző.
A tartás és az öltözék gondosan megválasztott. A ruha élénk, de nem hivalkodó; a forma arányos és finom.
És jött a következő meglepetés. Picasso szerzőségét fő iránymutatásként használva megpróbáltunk olyan rajzokat és portrékat keresni Picasso életművében, ahol a vörös ruha és a fehér gallér motívuma megjelenik. Találtunk is egy portrét, mely az életműben úgy szerepel, mint Picasso húgáról, Conchitáról készült korai ábrázolás. A modell alakja arisztokratikus könnyedséget sugall; a testtartás egyenes, méltóságteljes, ami szokatlan egy ilyen fiatal gyermek esetében. A babaarcú álomkislány fejét felénk fordítja, - egy pillanat csak, - az alak egyszerre konkrét személy és emlékkép.
 |
Pablo. Picasso (1881-1973) The Barefoot Girl 1895; oil on canvas; 92 x 60 cm. Musée Picasso, Paris, France
 |
|
Conchita portréjának részlete és a vizsgált festmény
Balra Picasso 1895 körüli portréjának részlete Conchitáról, jobbra a vizsgált festmény. A finom arc, a vörös ruha és a fehér gallér ismétlődő motívumai erős vizuális kapcsolatot mutatnak. A háttér mindkét esetben visszafogott, a tekintet befelé forduló, melankolikus. A két kép esetében a hangulat és a kompozíciós logika rokon.
Conchita elvesztése
Picasso húga, Concepción („Conchita”) 1895. január 10-én, hétévesen hunyt el diftériában, ami mély traumát jelentett a fiatal művész számára. A családi hagyomány szerint Picasso fogadalmat tett: ha húga felépül, felhagy a festészettel – a tragédia után azonban a művészet még inkább sorsfeladattá vált számára.
John Richardson szerint Conchita alakja „kísértetként” kíséri végig Picasso életét. A veszteség élménye visszatérő motívumként jelenik meg a művekben.
A Rózsaszín korszak festményei – különösen a cirkuszi figurák magányos alakjai – e gyász lenyomataként is értelmezhetők. A National Gallery of Art elemzése szerint a Saltimbanque-ok családja a peremre szorultak magányát hangsúlyozza. H. P. Blum pedig rámutat, hogy a korszak figurái és hangulatai a személyes veszteségek feldolgozásával is összefüggnek.
 |
The Family of Saltimbanques (1905, National Gallery of Art, Washington)
A kopár, rózsaszín-szürke háttér és az alakok közötti finom távolság rávilágít a belső magány és a közösségérzet közötti feszültségre. A környezet üressége a visszafogott színpalettával együtt szorosan összekapcsolja ezt a művet a vizsgált portré térbeli kezelésével. Forrás: National Gallery of Art, Washington.
A kutatás végére az ismeretln piros ruhás gyermek visszakapta identitását és nevét. Az azonosítással átjött a portrén keresztül a gyász és a fájdalom, amit egy gyermek, egy testvér elvesztésével érezhetünk. Az emlékkép örökre bevésődik szívünkbe, egy olyan érzelmi teret hoz létre, ahol a személyes gyász és az egyetemes emberi tapasztalat találkozik.
„S a gyermekkor egy szoba volt,
melybe többé már sosem léphetünk be egészen...”
Jegyzetek
Musée Picasso Paris – Picasso’s Childhood
https://www.museepicassoparis.fr/en/picassos-childhood
John Richardson: At the Court of Picasso, Vanity Fair, 1999
https://www.vanityfair.com/news/1999/11/picasso-199911
National Gallery of Art
https://www.nga.gov/stories/articles/isolation-pablo-picassos-family-saltimbanques
H.P. Blum (2007)
https://link.springer.com/article/10.1057/palgrave.ajp.3350023
