A röntgenvizsgálatot bemutató írásban egy eltűntnek hitt Munkácsy festmény rejtélyén keresztül mutatom be a technikát. Egy-egy elveszettnek hitt, korában publikált mű „megtalálása” nagy szenzációt jelenthet a művészettörténeti szakmának. A festmények átfestésének kutatása mindig sok meglepetést tartogat a kutatók számára. A film és előhívás nélküli digitális technikával a feltárási folyamatot percekre lehet redukálni. Egy vizsgált festményen többféle átfestett réteget is találhatunk; ilyen átfestés lehet egy művészi variáns, egy teljesen eltérő téma megjelenítése, vagy akár egy restaurálási réteg megjelenítése is. A röntgensugarakkal való átvilágítás alapja, hogy a sugarak nagy áthatolóképességgel és fluoreszcens tulajdonsággal rendelkeznek. A röntgensugarak valamilyen tárgyon való áthatolása annál nagyobb mértékű, minél vékonyabb a tárgy, és minél kisebb a tárgyat alkotó kémiai elemek rendszáma. Azokon a helyeken, ahol a röntgensugár jobban át tud hatolni a festményen, a kép sötétebb lesz, mert kisebb atomszámú (rendszámú) anyagok helyezkednek el az adott területen. Ilyenek a szerves felépítésű festékek vagy a vasoxid tartalmú vegyületek nagy része. A fehér festékek ólom és cink tartalma a röntgensugarakat megfogja, vagyis a röntgenképen a felhasznált anyagok eloszlását is mutatja. A pszeudo fekete- fehér ábra egy denzitás térkép is, átfestések esetében, vagyis vastagabb anyaghasználat miatt szintén világosabb területet mutat a röntgenfelvétel.
 |
 |
Krisztus Pilátus előtt című festmény egyik első színvázlata (mgt). A festmény fatáblára készült, átfestés nincs rajta, így a röntgenkép pszeudo fekete-fehér képet mutat.
A röntgensugarak létrejötte némileg különbözik a közönséges fény létrejöttétől. Amíg a fény esetén a külső, vegyértékelektronok gerjesztése okozza a fénykibocsátást, a röntgen esetén az atomok egyik belső héján lévő elektron gerjesztődik, ezáltal jelentős, egy belső és egy gerjesztett szint különbségének megfelelő energiát nyel el. Amikor az atom belső elektronhéján hely szabadul fel, arra nem a vegyértéksávból, hanem általában a belső elektronhéjakról ugrik be egy-egy elektron, ezzel – mivel a maga helyén újabb üres helyet hagy – elektronugrások jellegzetes sorozatát indítva el (Karakterisztikus sugárzás). A belső héjak közti energia-átmenetek igen nagy energiájúak, ezért a kisugárzott energia sokkal nagyobb, mint a látható tartományba eső fény esetén.
A tanulmányokként készített kompozíciós- és színvázlatok útja ritkán követhető, írásos feljegyzés szinte sosem maradt fenn. Felmerül a kérdés, vajon van-e mód arra, hogy a pár éven belül készült, témában megegyező művek vizsgálatai alapján bizonyos következtetéseket vonjunk le a rétegfelépítés, a színhasználat, a színkeverés festői technikájának megismerésére. A röntgenfelvételen látható szürkeskálán elhelyezkedő árnyalatokból nem ismerhetjük meg az eredetileg alkalmazott színeket; a festékek fémtartalma meghatározza a röntgensugár visszaverődését, illetve annak elnyelését. A világos felületek a nagy fémtartalmú területeket jelentik, így az ólomfehér szinte vakít a röntgenképeken. A figurák arcszíne vagy a gallérok mind-mind tartalmaznak ilyen fehéret, így a látható árnyalatok csalókán, de mégis egy fekete-fehér reprodukció képzetét keltik.
 |
 |
Balra: Műteremben vázlata, jobbra: Újoncozás talán első vázlata
Munkácsy feleségének portréja, valamint az alatta elhelyezkedő jelenet röntgentechnikával felderítve
Jelenlegi tapasztalataink alapján Munkácsy festményeinek nagy százaléka saját kezűleg át van festve. Ezt a véleményünket támasztja alá a Békéscsabai Munkácsy Múzeumban végzett vizsgálatunk is; a röntgenvizsgálatok eredményei közül a szalonképek csoportjába tartozó „Pihenés az erdőben” című festmény érdekes történetét mutatom be. A művészi attitűd egyik jellemző megjelenési formája, hogy a legtöbb festőművész a vásznon elkezdett, de be nem fejezett gondolaton képzeletében építette tovább. Sokszor olvashatunk arról Munkácsy levelezésében, hogy állandóan képeinek témáján gondolkozott, teljesen függetlenítve magát akár a műtermi körülményektől is.
Munkácsy gyakran úgy dolgozott, hogy a vászonra festett, feldobott gondolatot, ha át akarta variálni, a legritkább esetben festette tovább a képet az elkezdett vásznon. Ha nem tetszett Munkácsynak az elkezdett motívum, gyakran elővett egy új, vagy már elkezdett kompozícióval rendelkező vásznat, melyen a megjelenítésre váró téma semmilyen formában sem volt látható. Az elkezdett vásznakat sokszor jobbra vagy balra elfordítva használta, ahol az a felvitt, színekkel dolgozó festékréteg csak színes hátteret, egyfajta színes alapozást adott az új festményhez. A röntgenfelvételek alapján Munkácsy műveinek vizsgálatakor egy másodlagos életmű is körvonalazódik, mely alapján megtalálhatjuk egy-egy kidolgozott, kész kompozíció gondolatainak csíráit más művek alatt.
A „Pihenés az erdőben”1 című festmény keletkezési ideje az 1880-as évek közepére tehető. Mint hamarosan látni fogjuk, e kép kiemelt jelentőséget foglal el Munkácsy szalonképeinek sorában. Ez a festmény már Sedelmeyer megrendelésére készült, viaszpecsétje jól látható a festmény hátoldalán. Munkácsy szemrevételezés alapján hasonló anyagokat és festékeket alkalmazott a vizsgált vásznon, mint a korábban elemzett képein azzal a különbséggel, hogy a saját maga által kevert sűrű sötét folyadékot, a bitümöt az 1870-es évek végétől fokozatosan lecserélte a kereskedelmi forgalomba kapható bitumenre. A bitumen ettől az időszaktól kezdve majdnem minden festményén megjelenik kisebb-nagyobb felületeken.2 A festményen megjelenik az ólomfehér tartalmú fehér és a barnáknak, az okkereknek több variációja. A kép szinte monokróm hatást kelt; ezt a monokróm színhasználatot csak a két alak világoskék- rózsaszín visszafogott ruházata és a figurák háttereként szolgáló zöld színű, világos rét enyhíti.
 |
 |
„Pihenés az erdőben” című festmény normál fényű felvétele. Eredeti cím: Csevegés az erdőben. Jobbra: a festményről készült röntgenkép
A röntgenképen jól látszik, hogy az erdei környezetet megtartva, de később a két eredeti szereplő lefestésével készült a felső festmény. A röntgenképen egy álló nőalak kezében tartott esernyővel, és egy fekvő,- szintén nőalak, kalapban,- helyezkedik el a kép középpontjában. A kép kompozíciója zárt egységet alkot, a figurák kitöltik szinte a képet, így a fák sűrű lombozatával együtt bezárják az erdő távlatát. A szereplők intim közelségben állnak egymással, az érkezés vagy az elindulás pillanatát megragadva került a két figura a vászonra.3
Csevegés a parkban, 1887. Reprodukálva Sedelmeyer 1916-ban kiadott albumában. A festményhez tartozó megjegyzés: ismeretlen helyen. Jobbra: A röntgenkép és a normál fotó összehasonlítása jól mutatja a kép átfestését
Sedelmeyert kevéssé érdekelte a művészi szabadság, ami nem tetszett neki vagy eladhatatlannak tartotta, azt nagy valószínűség szerint átkomponáltatta Munkácsyval. Bár az időt megállította a festő az alsó kompozíción, mégis valami feszültséget érzünk a két figura sűrű lombok közé szorítása miatt. Talán ez is lehetett az oka, hogy a Sedelmeyer műkereskedő rendelésére készült festmény átfestésre került.
Az álló hölgy fehér ruhát viselt nagy valószínűség szerint kék gallérral, a fekvő alak ruházata a területen talált nagyobb mennyiségű kadmiumból4 és a röntgenkép kis denzitású tartományának adataiból következtetve sárga tónust mutathatott. A felső festményen látható kékruhát viselő, fekvő nőalakhoz képest nagyobb figura állt az alsó képen. A fekvő figura a röntgenképen érdekes kalapot visel; olyan kürtőkalap szerűséget, mely a kor divatjára volt jellemző. Az álló nőalak nagykarimájú kalapját (röntgenkép alapján) kisebb, karima nélküli kalapra cserélte; a jelenetet az erdő belsejéből egy ligetes tisztásra tette át, mellyel lágyságot és bájosságot adott a hölgyek szituációjának.
A „Csevegés a parkban” című kép figuráinak összehasonlítás a „Pihenés az erdőben” lefestett figuráival. A méretvonalak milliméterre pontos egyezést mutatnak a hölgyek kompozíciós ábrázolása között.
A felső, vagyis látható festmény 430-as szám alatt szerepel a Végvári Lajos féle monográfiában (1958- Akadémiai Kiadó), Sedelmeyer számlakönyvében pedig 94-es tételként. A nyomtatott forrásokra támaszkodva elmondható, hogy az vizsgált festmény szoros kapcsolatban áll a „Csevegés a parkban” című festménnyel, amit Munkácsy 1887-ben átfestett.5
Vagy inkább mondjuk azt, hogy a két kép ugyan az. Sedelmeyer az 1914-ben kiadott könyvébe minden létező fotót belepakolt, így lett kész az első festményalbum Munkácsy műveiből, még olyan áron is, hogy közben Munkácsy átfestette az itt vizsgált képet- képeket.
1 Sedelmeyer számlakönyve szerint eredeti címe „Csevegés az erdőben”. A képnek létezik egy párdarabja is, az egyik 88x125 cm, a másik, 88x115 cm, ahol feltételezhető, hogy a különböző méret elírás csak.
2 Munkácsy képek esetében nagyon fontos az infravörös tartományról készült felvétel, mivel ezzel a fotótechnikai eljárással lehet a legegyszerűbben kimutatni a szerves anyagok jelenlétét a festményeken. A bitumen az infravörös képen átlátszóvá válik
3 Csevegés a parkban Colpach, 1887 (Sedelmeyer számlakönyv 102-es tétel. Olaj, fa. Végvári féle monográfiában a CLX lapon 446-os számmal reprodukálva. Érdekes, hogy Végvári egy lapra tette az itt vizsgált „Pihenés az erdőben” című festménnyel. (J.j.lent)
4 A kadmiumnak egyéb színmegjelenése is lehet, de a kadmium vöröset és kadmium- bárium sárgát csak a XX. Század 20-as éveiben hozták forgalomba. Az átfestés vastagsága miatt keresztmetszet csiszolat nélkül az eredeti szín nem mondható meg teljes bizonyossággal.
5 Valószínűsíthető, hogy karton alapján készültek a szalonképek „tipikus” nőalakjai, hiszen a vizsgált festményünkön pontosan megegyezik az alakok mérete a másik festmény figuráival. Ugyanezek a figurák (2 fekvő, 1 álló alak esernyővel) jelennek meg a „Három hölgy a parkban” című festményen. (olaj, fa; 114x87 cm , Wanamaker- Philadelphia) VL kat. szám: 429/CLXXVIII
