- festményvizsgálat -

A festmények meghatározását nagyban befolyásolja az a tény, hogy a festmények nagy része szignált. Szignált, vagyis rajta van egy jelölés, mely segít azonosítani a kép szerzőjét. A 21. században egyes kutatások szerint az analfabetizmus aránya Magyarországon maximum 1-2 százalék, az olvasás útján történű írott szöveg megértésének hiánya igen kevés embert érinthet festmények vásárlása során.

Más kérdés, hogy az írott szöveg értelmezése milyen további, tanulással és ismeretekkel összefüggő információk életre hívását kezdeményezi az agyunkban. Sokszor hinni akarunk abban, amit olvasunk vagy látunk, vagy egyszerűen csalás és megtévesztés áldozataivá válunk.

A festményeken lévő szignók egyfajta ráutaló jelölésként is tekinthetők; egyrészt a művész kézjegyeként viselkedik a szignálás, másrészt segíti a festmények későbbi, kritikai értelmezését, vagyis adott esetben a hamis attribúciót.

Úgy is fogalmazhatnék, hogy olvasni tudunk, de látni nem, mert látni megtanulni nem olyan egyszerű.

Ahogy az előző, sztereomikroszkópos vizsgálatokat bemutató posztomban írtam, sok esetben a hiszékenység, a hinni akarás dominál a művek értékelésésnél, majd birtoklásuknál.

Ki ne dicsekedne el szívesen azzal, hogy az otthonát díszíti egy Rippl-Rónai vagy Gulácsy alkotás, vagy reggelizni szokott a konyhájában lógó színes Vaszary kép alatt.

 Lássunk 1-2 példát a szignók hamisítására! A művekről készült felvételeket itt sem közlöm, ennek oka, hogy senkit nem akarok befolyásolni a teljes látvánnyal. Nézzük csak a tényeket!

 A festmények hamisításának egyik legegyszerűbb eszköze, amikor csak a képen lévő szignót cserélik le vagy a szignálatlan képre egy nagyobb, ismert mester kézjegye kerül. Ez a poszt összeszed egy-két példát, hogy felhívja a figyelmet arra, néhány betű milyen hatalmas károkat tud okozni bármilyen gyüjtőnek.

A felső felvétel normál fényű megvilágításban készült, a fotón jól kiolvasható a Bridell jelölés. Frederick Lee Bridell 1830-ban született, és igen fiatalon, 1863-ban hunyt el. Az UV lumineszcens képen azonban jól látható, hogy a fekete festékkel készült jelölés a régi, erősen oxidálódott, zöldesem lumineszkáló lakkréteg felett van. A festmény anyagvizsgálat szerint az 1800-as évek elején készült, így máris felvetődik a kérdés, lehet-e egy utólagos aláírású, a vélt szerző születése előtt kb. 20 évvel készült festmény Bridell műve. A képen látható szignó alatti területet gondosan, duplán le is lakkozták, hogy a szignót bármikor el lehessen távolítani…

Bár az előző posztban már bemutattam egy kisméretű, Vaszary szignós festmény szignójának részletét, most nézzük meg az infravörös reflektográfiát és a normál fénytartományú felvételt használva a szignó területét. Az IR felvételt kicsit editálva a megjelenő és olvasható írás felett egy letörölt szignó is látható, melyből a „Vas...” betűtöredékei tökéletesen azonosíthatók.

Hasonló attribúciós trükkel próbálkoztak ennél a festménynél is; itt a sötét területre írtak rá sötét festékkel, természetesen az új jelölés festékanyaga bele van folyva a repedéshálóba, de ezen kívül is az UV lumi felvételen egyértelműen „leugrik” a felületről a jelölés, melynek így sötétebb a megjelenése.

Talán ez a szignó, vagyis a festmény volt a legsokkolóbb az eddigi munkáim során. A szignó területe úgy nézett ki, minta legalább kétszer próbálták volna felírni a festő nevét, nézzük csak meg a savazott felületet és a „G” betű előtti íves vonalat. Gulácsy nagyon sok esetben nyomtatott betűkkel szignálta képeit, így a festő stílusát imitálva és a könnyen hamisítható szignóját másolva hamis attribúciót kapott ez a festmény.

A fenti szignó párdarabja, vagyis maga a festmény viszont nem futott be fényes karriert. Ez a kép nem ütötte át az ingerküszöböt, pedig anyagvizsgálat szerint ugyan akkor készült, mint a felső festmény a szignójával együtt. Sajnos ahogy az előző festmény, így ez is hamis volt, tele volt titánfehérrel és a kép felülete is benyomható volt.

Vegyünk elő még egy Gulácsyt. Itt az UV lumi felvételen egyszerűen azonosítható a szignó utólagossága, hiszen sötéten jelenik meg a zöldes felületen. A képen megtaláltuk egy régi szignó helyét, sajnos azt nem lehetett helyreállítani, bár ebben az esetben ez teljesen mindegy, mert egy hamis szignós képnek nincs jövője.

Az itt látható szignó grafitceruzával készült, legalább csak egyszer próbálta felírni a hamisító. A grafitceruza fénye kb. 20-30 év alatt fakul meg, de ez a szignó olyan, mintha tegnap készült volna. Természetesen nem csak ez a baj volt a festménnyel, a legújabb festékeket használtak a festmény megalkotásához, és hogy ne legyen annyira puha a felület, száradásgyorsító is került a festékhez…

A festmény bal alsó sarkában ecsettel készült „Szinyei” szignó olvasható. Ez a szignó egy régi lakkrétegre került fel, ami szemmel tényleg nem szűrhető. A lakkréteg is körübelül 30- 40 év alatt oxidálódik, így sajnos ezt figyelembe véve a szignó is ennyi idővel később kerület a felületre. 

Zárásként egy Berény jelölésű kép szignóját mutatom be. És ezt már el sem kell magyaráznom, a vak is látja, hogy utólagos. Lakkréteg dupla volt, az egyik a szignó alatt, a másik a szignó felett helyezkedett el… Siralmas állapotok vannak…

Ezennel a szignóval zárom mai rémtörténet bemutatómat. Vajon ki és mennyi pénzt fizetett ki a fenti festményekért összesen, ha a szignók alapján számított értékkel számolunk?  Elgondolkodtató... 

Szeretném több példán bemutatni, hogy is történik a festmények anyagvizsgálata a Laborban, melyről egy sorozatot fogok összeállítani. Ezt az írás figyelemfelkeltő is egyben, mire figyeljünk festmények vásárlása során.

Természetesen ebben az írásban, mivel festmények felületéről van szó, nem közlöm a festmények fotóit, de így is szemléletes lesz ennek a vizsgálatnak a bemutatása.

Egy pár évvel ezelőtt készült „Bortnyik”, melyhez akrilfestéket és száradásgyorsítót használtak műgyantával keverve, így jött létre a repedésháló. Ahogy viszont a fotón is látható, kosznak, pigmentszemcséknek nyoma sincs, csak szép, ragyogóan piros felületnek.

A festményt a beérkezése után sztereomikroszkóppal vizsgáljuk meg. A szetereomikroszkóppal, 10-80x nagyítással lehet megvizsgálni a festmények felületét. Minden korszaknak megvan a saját anyaghasználata és festékdivatja, ugyan úgy a pigmentek összetétele, a szemcsék mérete is változik.

1890 körüli festmény részlete 50x nagyítás alatt. Jól látható a felületet tagozó repedésháló és az ecsetvonások között lévő besötétedett lakk-maradék. A festmény ecsettel készült.

1890 körüli felület 10x nagyítás alatt. A zöld festékréteg festőkéssel lett felhordva.

A sztereomikroszkőp alatt ellenőrizzük a festmények felületének keménységét is. Az olajfesték használata esetében a felület átlagosan 40 év alatt köt meg, vagyis keményedik meg oxidáció során. Ennyi idő kell egy manipulálás nélküli, vászonra festett olajképnek, hogy a felületén megjelenjen a repedésháló.

1820 körüli felület, amibe a festés során egy ecsetszőr is beleragadt. E kép festésénél a szerző még nem használt tubusos olajfestéket, hanem ő maga keverte a festéket. A pigmentszemcsék a 10x nagyításban készült felvételen is jól azonosíthatóak.

1900 körüli felület látható a fotón, 80x nagyítás alatt. Ezek a festékek már standardizáltak, itt már tubusos, igen jó minőségű festékekről beszélünk olyan, a saját korában újdonságnak számító festékkel, mint a French ultramarine. A nagyobb méretű kék szemcsék mérete kb. 20-40 mikron, az apróbb sárgák mérete 5 mikron körül van.

Ebben, az 1930-as évek második felében készült felületben már észre sem vehetőek pigmentszemcsék, a vöröses és a sárga felület színezéke már szerves eredetű. A nagyobb csomókat a festékek töltőanyaga adja.

A trükkök

A hamisítások ellenőrzése során a legtöbb esetben az utólagos szignálással találkozunk, amikor az új szignó kerül a felületre, így téves atribúcióval a festmény eredeti szerzője „lecserélődik” és egy neves alkotó életművébe kerül be. Sajnos a hamis szignók nem ellenőrizhetők szemrevételezéssel.

A felvételen egy 1900 körül készült festményen elhelyezett utólagos szignó látható. A szignó friss, híg festékanyaga bele van folyva a felületbe. Ezen a festményen egyébként legalább 4 másik szignó volt, de a hamisító valószínűleg egyikkel sem volt megelégedve, így került fel ötödjére a hamis jelölés, mellyel megtévesztették a vásárlót. A festményhez szakvélemény is tartozott.

Az új festésű hamisítványok esetében gyakran találkozunk műgyanta záróréteggel, hogy a felület keménynek tűnjön. A kemény, átlátszó réteg átlyukasztása után a felület rendszerint puha, a festékréteg rugalmas. Ugyan ez mondható el az akrilfestékkel kiegészített művekről is; köztudott, hogy az akrilfesték polimer, ami rugalmas marad és soha nem szilárdul meg teljesen. Néha elég egy egyszerű nyomáspróba, vagy akár egy kézi nagyító is, ha tudjuk, mit kell nézni egy festményen.

Egy 2010 körül készült Kmetty kép felülete, ami akrilfestékkel készült és vastag műgyanta réteggel borítottak. A festmény régi vászonra készült, vagyis a festmény hátulja öreg volt. Az ultramarinkék festék terülése teljesen tipikus, enyhén áttetsző, mely az akrilfestéknél tipikus. A festmény mégis hihetetlen magas áron kelt el.

A festmények öregítésének technikája végtelen, de a legkedveltebb, amikor nagyon híg, kosszal összekevert réteget hordanak fel a felületre. Sokszor az eredeti festékréteget meg is smirglizik, hogy úgy tűnjön, a festmény legalább 100 éves.

Szintén egy friss Bortnyik festmény akrillal készült felülete, a festményt le is öregítették.

Újonnan készült Vaszary festmény jobb alsó sarka. A festékréteg az már törött sarkú kartonra lett felvíve, majd le lett smirglizve. Ezután került fel az öregítés, majd a szignó. És erről a festményről is elhitték, hogy eredeti, mert egy szakértő igazolta, pedig a felülete is puha volt.

Bizonyos anyagok az évek során megöregednek. Ilyen a grafit nyoma is, ami kb. 30 év alatt megfakul és elveszti a csillogását. Az alábbi példán egy újonnan használt grafit vonalait hasonlítjuk össze. Jól látható, hogy az alig pár éves vonal felülete csillog.

Egy közel 100 éves festménynek titulált, száradásgyorsítóval keményített, friss felület, ami kb. 10-20 éves maximum. A festéshez porfestéket használtak, nem tubusos olajfestéket. Ezen jó látható a grafitceruzával, utólagosan írt szignó, ami csillog. És mindez majdnem 4 millió forintért.

Ahogy a fenti példákon bemutattam, első lépésként az apró részleteket érdemes ellenőrizni. Ne higgyünk csak a szemünknek, alaposan járjuk körbe a művek eredetiségének kérdését!

„Gustav Klimt 15 millió eurós afrikai herceg portréjának újrafelfedezése” (Wiederentdeckung von Gustav Klimts 15-Millionen-Porträt eines afrikanischen Prinzen[1]) címmel jelent meg 2025. március közepén egy hosszú írás a Der Standart című internetes újságban Olga Kronsteiner tollából.

Természetesen nem csak ezen a felületen lehet olvasni a szenzációs felfedezésről, vagyis arról, hogy a 102 éve lappangó alkotás végre megkerült, ha egyáltalán el volt veszve.

Lássuk a történetet!

Igazi szenzációval indult az idei TEFAF művészeti vásár Maastrichtba. 2025. március 30.-ig látható Gustav Klimt egy nyugatafrikai hercegről készült portréja. A festményt a bécsi Wienerroither & Kohlbacher műkereskedés kínálja eladásra potom 15 millió euróért.

A mű keletkezésének és felfedezésének története legalább annyira különleges, mint maga a festmény. A kép hosszú évtizedeken át nem szerepelt sem a kutatásokban, sem a mai is elérhető, vagyis meglévő Klimt-festmények jegyzékeiben. A festményt annak idején, még 1928-ban állították ki a bécsi Szecesszió Klimt-emlékkiállításán, ahol „Egy néger feje” címmel említették a katalógusban – ám illusztráció nélkül.

A festmény először Tobias Natter 2012-ben megjelent Klimt-katalógusában tűnt fel, amelyben a szerző az 1914 és 1918 közötti időszakra datálta az alkotást. Feltételezése szerint Klimt egy brüsszeli múzeumban látott afrikai szoborról készíthetett festményt, azonban Alfred Weidinger és Markus Fellinger – mindketten a Belvedere szakértői – 2015-ben bebizonyították, hogy a festmény egészen máshogy született és jóval korábban, mint ahogy azt Natter meghatározta.

Wiener Tiergarten 1897

Weidinger és Fellinger egy 1923-as bécsi aukciós katalógusban (Kende, Wien) találták meg a festmény korabeli reprodukcióját. Weidinger ennek alapján azonosította a képen látható személyt is: William Nii Nortey Dowuonát, egy ghánai népcsoport vezetőjét, aki 1897 áprilisától október végéig szerepelt egy bécsi „néprajzi kiállításon” a Tiergarten am Schüttelben.

Előljáróban tekintsük át, mik voltak ezek az élő szereplős bemutatók.

Wiener Tiergarten 1897
Forrás: https://www.pressreader.com/austria/kurier-3402/20150913/281479275197554 

A 19. és 20. század fordulóján Európa számos nagyvárosában népszerűek voltak az úgynevezett „néprajzi kiállítások”, ahol távoli népek képviselőit mutatták be a közönségnek. „Bécsben, akárcsak más európai metropoliszokban, ezek az események a populáris kultúra részét képezték, és széles tömegeket vonzottak” – mondja Weidinger.

 A bécsi Tiergarten am Schüttel 1895 és 1900 között több ilyen bemutatónak is helyet adott. 1896-ban például egy 70 fős asanti (ghánai) csoportot hoztak Bécsbe, akik számára hagyományos kunyhókat építettek a parkban, és a közönség előtt táncokat, harci játékokat mutattak be. Fekete afrikai népcsoport tagjai önmaguktól csak ritkán látogattak Európába, így kitört az úgynevezett „asanti-láz”; naponta akár hatezren is megfordultak a látványosságon, ahogy a 19. századi úgynevezett „Freak Show[2]” is kedvenc látványossága volt az európai lakosságnak.

Gustav Klimt és Franz Matsch is megörökítette a herceget.

Forrás: https://www.pressreader.com/austria/kurier-3402/20150913/281479275197554

Az előző évi siker után a Tiergarten vezetősége 1897-ben ismét szervezett egy hasonló bemutatót „Az Aranypart és lakói: Asantik” címmel. Valójában azonban nem asanti, hanem az osu törzs tagjait hozták Bécsbe, ahogyan azt Alfred Weidinger későbbi afrikai kutatásai igazolták. A delegáció vezetője az osu király unokaöccse, William Nii Nortey Dowuona herceg volt.

A fiatal herceget két festő is megörökítette: Gustav Klimt profilból, Franz Matsch pedig szinte szemből készített róla portrét. Matsch festményét – amelyet 1972-ben a bécsi Dorotheumban „A fiatal néger törzsfőnök” címen árvereztek el – 2021 óta pedig a luxemburgi Musée National d'Histoire et d'Art gyűjteményében őrzik.

Franz Matsch festménye

Klimt festményének holléte viszont hosszú ideig ismeretlen maradt. Weidinger rövid vizsgálat után megerősítette: ez a herceg portréja. A festményt restaurátorok tisztították meg a rátelepedett nikotin- és zsírlerakódásoktól.

A vizsgálat

A Festményvizsgálati Labor egyik legfontosabb alapelve, hogy a Laborba bekerülő, vizsgálandó festmények tulajdonosainak nevét, sőt magát a festményt is diszkréten kezelik, vagyis a festményekről nagy nyilvánosság elé nem kerül információ. Miután a festmény most a TEFAF művészeti vásáron látható, már nagy örömmel osztom meg a Klimt által készített portré azonosítási és vizsgálati eredményét; természetesen úgy, hogy a tulajdonos kilétét nem fedem fel.

A festményt először egy fiatal művészettörténész látta, aki a festményen lévő GUSTAV KLIMT NACHLASS pecsétet látva azt ajánlotta a festmény birtokosának, hogy hozza el a festményt vizsgálatra a Festményvizsgálati Laborba, hiszen ránézésre nem dönthető el, hogy a festmény Gustav Klimt alkotása. Gustav Klimt festészetéről egészen más sztereotíp kép fogalmazódott meg a kiállítás látogató közönségben, elsőre olyan hihetetlennek tűnt, hogy bár a képen szereplő hagyatéki pecsét egyértelműen Klimt örökségére utalt, a kép stílusa távol állt a „A csók” vagy „Emilie Flöge” című festmények megfogalmazásától.

ustav Klimt – Emilie Flöge, 1902. 178 x 80cm olaj, vászon. Vienna Museum és  Gustav Klimt – A csók, olaj, vászon, 180x180cm 1908-1909. Olaj, 180x180cm vászon 

A laborvizsgálatok pár évvel ezelőtt, tavasszal kezdődtek. Természetesen a képen látható pecsét elemzésével kezdődtek a vizsgálatok. A pecsét színe kissé ki volt fakulva a pecsételéshez használt fesék miatt.  

A hagyatéki pecsét a festmény elején, ami gumipecséttel készült

A hagyatéki pecsét festékanyaga értelemszerűen bele van folyva a festmény eredeti repedéshálójába. Természetesen még mindig szkeptikusak voltunk, mi is lehet ez a festmény, vagyis úgy fogalmazhatnék, lehet-e Gustav Klimt alkotása annak ellenére, hogy ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés az emberben, mi oka lehetett a művésznek egy néger „törzsfőnököt” megjeníteni. A festmény felülete nagyon koszos volt, a vastag lakkréteg be volt sárgulva. A festményt legalább 80 éve nem restaurálta senki, a festmény hátulját nézve a vakráma és a vászon között vastagon állt a por és az összecsomósodott pókháló.

 A festmény elejéről készült normál, infravörö és UV lumineszcens felvétel (2022)

A vakrámán, hátul egy szabad szemmel nem látható, de infravörös tartományban már olvasható „G. Klimt” szöveg volt olvasható; talán ez volt az a pont, amikor én is kezdtem elhinni, hogy a festmény akár eredeti is lehet. A kép hátoldalán szakadt, sérült raglapok darabkái azonban nem voltak alkalmasak arra, hogy a festmény történetét ezek alapján kutassuk.

A festmény vakrámáján, infravörös tartományban olvasható csak az írás

A festmény roncsolásmentes anyagvizsgálata a festmény 19. század végi keletkezését mutatta, csak kisebb területeken volt restaurálva a portré, például a bal felső sarokban, ahol titán jelenléte is kimutatható volt.

Az elvégzett roncsolásmentes vizsgálat után kezdtük el kutatni a festményt, így találtunk rá arra a bizonyos 2012-es dokumentumra, ahol a fekete-fehér fotót mutatta be a cikk szerzője. Felemelő élmény volt a felismerés, igen, Gustav Klimt korai, több, mint 100 évig lappangó képe volt nálunk a Festményvizsgálati Laborban. Kezembe foghattam, közelről is megvizsgálhattam és feldolgozhattam a festményen a szecesszió legkiválóbb alkotójának művét.

 Klimt festménye a 2022-ben készült felvételen és a régi reprodukció összehasonlítása

[1] https://www.derstandard.at/story/3000000261167/wiederentdeckung-von-gustav-klimts-15-millionen-portraet-eines-afrikanischen-prinzen

[2] https://en.wikipedia.org/wiki/Freak_show