Hosszas hallgatás után újra egy rémtörténettel állok elő. Sokan nem hiszik el, hogy a magyar műkincspiac ennyire szennyezett lenne a hamis tárgyaktól, de a mindennapi munkánk tapasztalata alátámasztja a szomorú tényeket.
A mai „lecke” egy olyan festményt mutat be, mely fájdalmasabb csalódást okozott a gazdájának minden eddigi tapasztalatnál.
A festmény normál fényű megvilágításban
A tények: a festményt a mostani tulajdonos sok millió forintért vásárolta meg. Mivel emberünk felettébb precíz, szereti körüljárni a kérdéseket és meggyőződni a dolgok helyességéről; csak olyan festményt vásárolt, amit már elismert szakértő vagy művészettörténész ellenjegyez. A megvásárolni kívánt festményének hátulján bizonyítékul szolgált hát a címke, a Szépművészeti Múzeum bírálati osztálya volt az a hivatalos „szervezet”, aki a festményt tapasztalati úton értékelte.
A festmény a laborunkba érkezve megtörni látszott a hamis képek sorozatát. A kis pán, mely egy kecskét vezet rövid száron, hátán ülő puttóval és frissen elejtett vadkacsákkal, kedves hangulatot adott a kép vizsgálatához.
A vizsgálatok sorában először a fotótechnikai vizsgálatokat végeztük el. A festmény felülete igen koszos volt, lakkrétege besárgult, így a jobb láthatóság kedvéért is el kellett készíteni a felvételeket. Az elkészült fotók alapján lett gyanús a festmény bal oldalon látható kék ege. Az ég színe poroszkék festék jelenlétét vetítette elő, mely évszám szerint 1720 utáni anyaghasználatot feltételez a szignóban olvasható 1648-as datáláshoz képest.
A festmény szignója bal aló sarokból: Sf 1648
- Nahát! -mondtam magamnak, mikor a szignó, ami szintén erősen repedezett volt, a festmény eredeti repedéshálójába is bele volt folyva, vagyis a festményre később került a bal alsó sarokba. A talányok egyre bonyolultabb rendszerével álltunk szemben; lassan semmi sem stimmelt a látszólag 300-350 éves darabon.
A vizsgálatokat leállítottuk ideiglenesen, lássuk, mit mondott a Szépművészeti Múzeum bírálati Osztálya e jeles darabra. A mű kétszer is megfordult a múzeumban, egyszer 1980-ban, majd 1999-ben. A bürokrácia bonyolult útvesztőiben elveszett a régebbi tanúsítvány, de az újabb papír hitelesített másolatát, vagyis az akkori szemrevételezés írásos bizonyítékát 2012-ben a Műbírálati osztály kérésre újra kiadta.
„Észak-olasz festő, 1700 körül: Puttók és kentaurok”. Olaj, vászon, 98 x 123 cm, keret nélkül” és a zárómondat, mely tényleg hivatott a festmény helyét meghatározni a művészettörténeti univerzumban: „Közepes kvalitású.” Szerző nincs, de jó, hogy miheztartás végett tudjuk, milyen minőségű munkával is állunk szemben, habár a művön kentaur nem szerepel, melyet a szakvélemény meghatározott.
Adatszolgáltatás a festményről
A festmény korát a roncsolásmentes anyagvizsgálat tisztázta egyértelműen. A festmény felületén, és nem restaurált helyeken (mert olyan amúgy nincs is a képen) poroszkéket, és szinte az összes mérési pontban cinkfehérrel kevert titánfehét azonosítottunk, mely keverék 1940-től lett kedvelt festéke a művészeknek. A festmény alapozása is ennek a keveréknek a használatát mutatta. A festmény csak nyomokban tartalmazott ólomfehéret, mint a csokinyuszi mogyorót. Aki allergiás rá, ne egye! Akinek nem tetszik, ne vegye!
De emberünknek tetszett és megvette, mit sem tudva a festékek összetételéről és a festmény keletkezésének idejéről. Megvette a képet és sok pénzt adott érte. Nagyon sokat.
Kit terhel a felelősség ez ügyben?
Az eladót? A szakértő művészettörténészeket, akik lehet, hogy felületesen jártak el a művel kapcsolatban? Vajon az eladó tudta, hogy a festménye hamis? Vajon visszaélt a múzeumi szakemberek által kiállított bírálattal? Vajon a szakemberek látták-e a művet, vagy csak fotó alapján ítéltek? Lehet-e egyáltalán felelőst találni ilyen ügyben, mivel jelentős anyagi károkozás történt és a mostani tulajdonos csak levegő után kapkodott, mikor megtudta, hogy a festménye nem 1648-ban, hanem inkább 1948-ban készült?
Várom a hozzászólásokat, és aki az eredeti festményt is azonosítja, az nyer tőlem egy kétlábú csoki-kentaurt.
Ki kicsoda a mitológiában?
A kentaurok (görögül Κένταυρος) félig ember, félig ló alakú lények a görög mitológiában.
Pán (görögül Πάν) a görög mitológiában a pásztorok kecskeszarvú, -lábú, és -farkú istene. Kedvencei a kecske- és birkapásztorok. 2 lábon jár, mely kecskeláb
A faunok (latinul: Fauni) a római mitológiában kecskelábú, félig ember alakú lények, a görög szatírok megfelelői, az érzékiség és a csúfolódó kedv szimbólumai. Előbbi funkciójuk miatt művészi ábrázolásaik igen gyakoriak. 2 lábon jár, mely kecskeláb
A puttó meztelen, kötelezően pufók gyermekalak a képzőművészetben; a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus kedvelt díszítő motívuma. A keresztény vallásos műveken többnyire szárnyas angyalként, a mitológiai tárgyú alkotásokon pedig repkedő és nyilazó istengyerekként jelenik meg.
