- festményvizsgálat -

Balló Ede neve nem ismeretlen a művészet szeretők körében. Balló Ede volt az, ki tökéletes másolatokat készített a Szépművészeti Múzeum kiváló alkotásairól a századfordulón. Erről Révész Emese kiváló írásában lehet olvasni bővebben.

A Balló féle másolatok sikerén felbuzdulva a szocialista kultúrpolitika az 1950-es években elhatározta, hogy létrehozza a saját, magyar mestereket népszerűsítő sorozatát. A másolt mesterek között volt Szinyei, Mednyánszky, Munkácsy, Paál László, Ferenczy. A kiválasztott festményeket eltérő méretben, de egy az egyben másolták az 1950-es évek ismert művészei; festők és restaurátorok.

A létrejött alkotásokat a párt kultúráért felelős személyei szervezett formában, vagyis kiállítások részeként utaztatta az országban; had kulturálódjon a magyar munkásosztály. A másolati kiállításokról sajnos nem sok adat maradt, valamikor az 1960-as évek közepén szakadhatott meg a kiállítások sora. A másolati festmények hollétéről semmilyen adatunk nincs, hogy ki, mikor és hol tárolta a képeket. Elképzelhetőnek tartom, hogy 1-1 darab a kiállítást megrendező kultúrházban maradt, vagy felkerült a pártiroda vezetőjének falára a sarló- kalapácsos címer alá.

Egy biztos, a rendszerváltást követően az 1990-es évek közepén, mikor újjáéledt a műkereskedelem, ezek a másolati festmények elkezdtek előkerülni. A festmények „betöltötték” már a 40 életévüket, felületük kiszáradt, megrepedt úgy, hogy sok esetben fel sem merült semmilyen kétség arról, hogy a festményeket azok festették-e, akiknek a szignója a festményen látható.

A Festményvizsgálati laborban eddig 4-5 művészi másolat fordult meg, természetesen eredetiként. A legérdekesebb darabot had mutassam be részletesebben.

Az eredeti és a másolt Kazlak. Az alsó képen a roncsolás mentes anyagvizsgálat mérési pontjainak jelölései láthatóak

A fotón látható festmény tökéletes másolata a Magyar Nemzeti Galériában látható Paál László: Kazlak (1872) című festményének azzal a különbséggel, hogy mérete eltér attól. A festmény bizonyíthatóan az 1950-es évek közepén készült a másolati kiállításra, a listán feltüntetett alkotás mérete megegyezett a nálunk vizsgált festményével. A másolat kiválóan alkalmas arra, hogy az 1950-es évek félig klasszikus- félig már modern, jó minőségű színeit tanulmányozzuk. A titánfehér mellett sok az ólomfehér a festményben, ilyen keverékű és összetételű fehér festék csak az 1950-es évek közepére volt jellemző.

Csupor László, a mű feltételezett alkotója vajon gondolt-e arra, hogy festménye 40 év után, 25 millió forintos áron cserél majd gazdát, mint igazi Paál László? Nézzük meg újra a lista 13-as tételét!

Ajánlom a teljes listát minden művészettörténész, galériás és vásárló figyelmébe!

A Munkácsy festmények sötétedésének problémája nem új keletű. A The New York Times 1893-as, január 21.-i számában érdekes megjegyzésre találtunk Munkácsy „Műteremben” festményével kapcsolatban. Az újságcikk egy esedékes aukcióról tudósít, ahol Charles J. Osborne, Edwin Thorne, Edwin S. Chapin, Thiomas E. Kirby gyűjteményének darabjai kerülnek kalapács alá. A hosszú írás kiemelten foglalkozik Munkácsy Műteremben című munkájával ekképpen: „A painting of no little celebrity is Munkacsy’s ’In the Studio” dated 1876, and formerly in one of Mr. Seney’s collections until bought by Charles J. Osborn. Although the brilliant, sub-dued brushwork is no longer what it was fifteen years ago[1], the portraits of Munkacsy and his wife are still excellent”;  a vastagon szedett rész kiemelésének fordításából jól kiolvasható, hogy „a briliáns, felülmúlhatatlan ecsetvonások soha többé nem olyanok, mint tizenöt évvel ezelőtt…” A leírás a festmény állagának romlására vonatkozik, a szövegkörnyezetből egyértelműen a felületen végbemenő változásokra lehet következtetni.   

A „Műteremben” című festmény ma, és a korabeli metszeten. Manapság szinte csak a fehérrel kevert területek látszódnak, mivel az ólomfehér erős szárító hatása okán a bitüm olajtartalmát meg tudta kötni

Az újságcikk datálása 17 évvel későbbi, mint az árverésre bocsátott „Műteremben” című festmény. Az újságcikk és a Festményvizsgálati Labor vizsgálatainak eredménye alapján elmondható, hogy a Munkácsy képek állagromlása igen hamar, készítésük után éveken belül elindult. Munkácsy a saját képeinek állagromlását és kíméletlen sötétedését élte meg, s ebből tanulva az 1880-as évek közepére kompletten lecserélte festészeti anyagait. De ne rohanjunk ennyire előre.

Munkácsy Mihály: Kislány tanulmány a Tépéscsinálókhoz, vázlat, 1872 körül. Olaj, dublírozott vászon. Magántulajdon

A felvétetlen bemutatott festmény szintén BITÜMÖS festékhasználattal készült. A festmény mind a 4 sarkában vastagon felrakott, barna- fekete, erősen repedezett anyag látható. A jobb alsó sarokban csak infravörös fénytartományban látható „Munkácsy M.” szignó olvasható ki, mely cinóbervörös festékkel készült. A szignó szabad szemmel egyáltalán nem érzékelhető; a szignó besüllyedt a bitümbe. A festmény felületén, a fadézsa alatt szintén egy hiteles Munkácsy szignó látható. Feltételezhető, hogy a mester az aláírásának eltünése után újraszignálta festményét.

Előző kép jobb alsó sarkának normál megvilágítású felvétele- az aláírás szabad szemmel nem látható. (deszaturált kép). Lent: A festmény jobb alsó sarkáról készült infravörös felvétel, jól látszik a rétegbe süllyedt aláírás. Az aláírás felett halványan látszik a normál felvételen is azonosítható szignó

Mi is történt a Munkácsy képekkel valójában? Mitől lettek ennyire feketék? A válasz az anyaghasználatban rejlik, ahogy ezt az MNG 1984-es tudományos kutatási programja is kimutatta, melyet Dr. Bakó Zsuzsa, Dr. Wittmann Zsuzsa és Velledits Lajos vezetett. Sajnos az akkori viszonyok miatt a szakemberek a kiváló feltáró munkát nem tudták befejezni, de olyan alapkutatásokat végeztek el a romló állagú festményeken, melyek kiindulási pontot jelentenek a jövőbeni kutatások számára. Az alapkutatás egy különleges keveréket mutatott ki a Munkácsy festményeken, melynek receptje nem egyezett a korabeli, úgy nevezett bitumennek hívott anyaggal. Munkácsy a Düsseldorfi korszakában, melynek záró darabja a „Műteremben” (1876- Párizs) című festmény, a saját maga által kikevert sötétbarna anyag használatával készült, amit Bitümnek nevezte. Ez az anyag nemcsak nevében tér el a bitumentől. Ezt a „festéket”, mely a természetes bitumen (Asphalt vagy bitumen), a kasseli föld (Cassel Earth) vagy a múmia barna (Mummy Brown) alapvetően szerves eredetű, olajos megjelenésű anyag (folyadék vagy szilárd), már a XVIII. századtól előszeretettel használtak a festőművészek. A XIX. században a festészeti oktatás általános részeként szerepelt a bitumen használata (hívjuk gyűjtő néven így a fentebb sorolt anyagokat). Saját kutatásunk innen indul.

A „BITÜM”-nek nevezett massza szilárd alapanyagok és különféle adalékok keveréke, mely az eddigi kutatások szerint méhviasz, lenolaj, vasoxid festék, mastix gyanta, gumiarábikum és egyéb anyagok vegyítéséből áll össze. Ezt a keveréket Munkácsy düsseldorfi korszakában használta először az 1860-as évek végétől, majd az 1878-tól tért vissza a mesterséges, festékmestereknél is kapató bitumen használatára.

Miért is kényszerült Munkácsy egy új keverék kikísérletezésére?

Ez több ténnyel is indokolható. A tények között első helyen szerepel a pasztózus festéstechnika igénye. A sűrű, kevert masszát bármelyik színhez hozzá lehetett keverni, színe és állaga jól formázhatóvá tette az adott területet. Az olajos, bársonyos barna szín hígítva lazúrozásra is alkalmas volt, mely a Rembrandt művészetét szerető ifjú Munkácsy életében nagy szerepet játszott. A másik ok a festékmesterek működésére vonatkozik – melyre bizonyos korabeli források utalnak –, miszerint néhány festékbeszállító mester beszüntette a mesterséges bitumen düsseldorfi forgalmazását. Mivel Munkácsy a „bitumenes” festéstechnikát nem akarta lecserélni, (vagy kiugróan magas lett az ára ennek a festészeti alapanyagnak), kénytelen volt külsőleg hasonló tulajdonságokkal rendelkező anyagot „létrehozni”. Véleményünk szerint a düsseldorfi „bitüm” anyag összetétele hasonlatos a korabeli fabútorok tartósító eljárásánál használt anyaghoz is, melynek használati és keverési technikáját Munkácsy asztalos inasként valószínűleg kiválóan ismerte.  Ez az „asztalosipari” keverék minden esetben vasoxidot tartalmazott, mely a Munkácsy képek halálát is okozza. Ugyanilyen krokodil-bőrős felületek figyelhetők meg a restaurálás nélküli, 1850 körül készült parasztbútorokon, ládákon vagy ajtókon is.

Munkácsy a legtöbb esetben nemes anyagokra (mahagóni fatábla) dolgozott, melynek rostszerkezete nagyon zárt. A táblák felülete sok esetben még akár le is volt lakkozva (lazúros festéstechnikát téve lehetővé, melyen az ecset megcsúszott) mely így egyáltalán nem szívta be a Bitümöt, de a bitument sem.

Tanulmány a Zálogházhoz. A festmény lakkozott mahagóni fatáblára készült, mely felületén az ecset megcsúszik. (1873- Pákh gyűjtemény)

Munkácsy észlelte anyaghasználatának visszásságait, így majd az 1880-as évek közepétől áttért a legbiztonságosabb, kémiailag legstabilabb festékek használatára. Munkáin olyan alapozást alkalmazott, mely nagyon erősen szívó alap, így sok esetben a Munkácsynál megszokott olajos barna szín is bemattult, fénye megszűnt. A Bitüm a felületen a különböző kémiai kölcsönhatások okán elkezdett változni. Az egyik fő változást a vasoxid por (korabeli kerítésfesték por alakban) oxidálódása okozta, mely oxidáció nem feltétlenül mutatkozik meg az ismert vöröses rozsdaként, színe fekete is lehet (példa a 16 ismert vasoxid módosulat közül képlet és színek szerint: Fe2O3 vörös - Fe3O4 fekete). A bitümmel festett festményeket ért vízpára, a levegő páratartalma mind befolyással van a festmények felületének állagára, mint ahogy a hideg- meleg váltakozás is, mely egyre több repedést indukál a felületen. Fontos változás lehet a felületen bekövetkező szappanosodás  folyamata is, mely szürke rétegként jelenik meg a festmények felületén. Ez a szürke réteg nehezen, de eltávolítható; a folyamat megállíthatatlan.

A festmények romlása jelen tudásunk szerint nem állítható meg, mivel bonyolult kémiai és fizikai folyamatok összetett hatása eredményezi a felület besötétedését. Ha csak egy lakkréteg lenne a hibás, azt el lehetne távolítani. Amit biztosan tudunk, a Munkácsy által használt ólomfehér erős szikkatív hatása okán a fehér felületek meg tudták kötni ezt az anyagot; ezek a felületek így nem burjánzanak, hanem csak szürkülnek. Ami szintén biztos, hogy sem a hideg, (szappanosodás és szürke máz a kicsapódó pára hatására), sem a meleg (olvadás) nem tesz jót a festményeknek. Talán az oxigéntől elzárt tárolás lehetne a megoldás, a festmények állagromlásának megállítására, de hogy a folyamat mitől lesz megfordítható, egyelőre ismeretlen a kutatók számára…

(Az AMOLF kezdeményezésére (Hollandia) több átfogó kutatás is indult a bitumenes sötétedési probléma feltérképezésére, de mivel Munkácsy maga keverte ezt a különleges anyagot, így az ő képeinek esetében nem lehet hatásos az általános kutatás eredménye. A cikk végén rövid összefoglaló olvasható a kutatásról.)

Az MNG-ben látható Siralomház jelenlegi állapota és a festmény digitálisan rekonstruált felvétele.

Mit lehet tenni addig is, míg nincs tökéletes megoldás a festmények állagromlásának megállítására? A krokodilbőrös felület elnyeli a színeket, lassan eltűnnek a Munkácsy remekművek. Milyenek lehettek a Munkácsy képek eredetiben? Gazdag koloritú alkotások. 1952-ben megrendezett átfogó Munkácsy kiállítás kapcsán fotótechnikai eljárással próbálták a festmények színeit helyre állítani, mely rekonstruált felvételek az 1952-es, Végvári Lajos által írt kötetben láthatóak. A korabeli fotótechnika, mely még nem ismerte a rövid és hosszú hullámhosszú fénytartományok rögzítését sajnos nem tudott 100 %-os eredményt elérni a festmények reprodukcióinak kapcsán, bár az akkor alkalmazott eljárás eredménye ma is figyelemre méltó. A XXI. században új módszerrel lehetne a festmények eredeti színeit feltárni, ez pedig az infravörös és a normál fénytartományban készült felvételek összeillesztése. Az általunk kifejlesztett módszer segítségével az MNG Munkácsy tárlatából 3 festmény feldolgozására kaptunk engedélyt, mely kísérletek sikerességét a fentebb bemutatott kép is bizonyítja.

Reméljük, a festmények sötétedésének problémájára előbb születik megoldás, mint ahogy eltűnnek az alkotások a szemünk láttára…

Végvári Zsófia

A teljes tanulmány itt olvasható: https://www.muveszettortenet.hu/a-munkacsy-festmenyek-sotetedesenek-problemaja/