Széles körben ismert tény, hogy a műtárgykivitel intézése nem túl bonyolult dolog. Azért nem bonyolult, mert a kiviteli eljáráshoz nagyjából egy önbevalláson alapuló értékmeghatározásra, pár soros műleírásra és a műtárgyról készült felvételre van szükség. A műtárgy csak fotó alapján lesz ismert a dokumentum részeként.
A 2025-ben hatályos magyar műtárgykiviteli rendszer a festmények külföldre vitelét szigorúan szabályozza, különös tekintettel azok történeti és művészeti értékére. Bármely kézzel készült festmény – függetlenül attól, hogy milyen anyagra és milyen technikával készült –, amely legalább 50 éves, és forgalmi értéke eléri vagy meghaladja az 1 millió forintot, csak hatósági engedéllyel hagyhatja el az országot.
Az engedélyt az Építési és Közlekedési Minisztérium Kulturális Javak Főosztálya adja ki, és a vámhatóságok ellenőrzik a kivitel jogszerűségét. A rendszer célja a kulturális örökség védelme, különösen a 19–20. századi magyar festészet kiemelkedő alkotásainak megóvása – olyan művek esetében, amelyek akár több tízmilliós értéket is képviselhetnek, és fontos részei a nemzeti művészettörténetnek.
A magyar és az uniós szabályozás összhangban áll, és mind az EU-n belüli, mind azon kívüli kivitel esetén érvényes.
2018 előtti helyzet
2018-ban új szabályozás lépett életbe: a közgyűjtemények számára bevezették az öt évre szóló „általános nyílt kiviteli engedélyt”, amely jelentősen megkönnyítette a múzeumok nemzetközi kiállítási tevékenységét. Ezzel párhuzamosan emelkedtek az értékküszöbök is, amelyek alatt nem szükséges kiviteli engedély, ami a kérelmek számának csökkenéséhez vezetett. A magánszemélyek és műkereskedők esetében továbbra is kötelező a tételes engedélyezés.
A műtárgykivitel során egyre nagyobb szerepet kap a „műtárgykísérő igazolás”, amely az engedélyezett művek nyomon követését szolgálja. Emellett nőtt a „jogi immunitási tanúsítványok” jelentősége is, amelyeket államközi kiállítási csereprogramok esetén bocsátanak ki, biztosítva, hogy a kölcsönzött műtárgyakat ne lehessen jogi eljárás alá vonni.
Fontos megemlíteni, hogy a kiviteli kérelmeket az állam kulturális érdekei alapján is elutasíthatja. Ilyen eset volt például egy Brueghel-festmény ideiglenes kivitelének megtagadása, amelynél a döntés indoka a mű biztonsága és az ország kulturális érdekeinek védelme volt. A kivitel tiltása hátterében más okok is állhattak, de ezzel a tiltással tényleg megvédték a műalkotást.
Tehát a műtárgykivitel szabályozása Magyarországon fokozatosan differenciálódik: egyszerre próbálja támogatni a múzeumok nemzetközi jelenlétét, miközben szigorúan felügyeli a kulturális javak végleges külföldre kerülését – különös tekintettel a magángyűjtői és kereskedelmi szférára.
A kiviteli engedélyezés csökkenő tendenciát mutattak a 2010-es évek végén, részben az értékküszöbök 2018 tavaszi emelése, részben a közgyűjtemények számára kiadott új típusú, ötéves általános kiviteli engedélyek bevezetése miatt.
A bűnügyi együttműködés és a műtárgyak visszaszerzése meghatározó feladata maradt a Miniszterelnökség Műtárgyfelügyeleti Hatósági Osztályának, csak kérdés az, mit akarunk visszaszerezni, ha nem tudjuk, mit keresünk.
A védetté nyilvánítás
Egy festmény védetté nyilvánítása Magyarországon olyan jogi folyamat, amelynek célja a kiemelkedő művészeti, történeti vagy tudományos jelentőségű műtárgyak hosszú távú megőrzése és közérdekű védelme. A kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény alapján minden olyan festmény védetté nyilvánítható, amely esztétikai értéke, eredetisége vagy kultúrtörténeti kapcsolódása révén kiemelkedő jelentőséggel bír a magyar, illetve az egyetemes kultúrában.
A védelem alapja több szempont együttes teljesülése. Először is a festménynek olyan művészeti értéket kell képviselnie, amely indokolttá teszi annak közösségi megőrzését. Emellett fontos szempont az eredetiség: csak valódi, kézzel készült műalkotások kerülhetnek védelem alá, sokszorosított grafikák, másolatok vagy reprodukciók nem. További feltétel, hogy a mű jó beazonosíthatósággal rendelkezzen: ismert legyen a technikája, mérete, állapota, és rendelkezzen dokumentált eredettel.
A védetté nyilvánítást bárki kezdeményezheti: maga a tulajdonos is. Az eljárás során a Kulturális Javak Főosztálya koordinálásával szakértői vizsgálat történik. Amennyiben a védelem megalapozott, a miniszter rendeletben nyilvánítja védetté az alkotást, amely ezután felkerül a védett kulturális javak hivatalos jegyzékébe.
Eddig a hivatalos jogszabályi szövegek összefoglalása.
Nézzünk meg pár példát a rendszer sérülékenységére
Még 2010-ben kerestem meg először a KÖH vezetőjét. (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal – 2018-ig) Ebben a levélben egy komoly problémára hívtam fel a figyelmet, amely a műtárgyak kiviteli engedélyeztetésének kijátszásához kapcsolódik. Mint ismeretes, a Festményvizsgálati Labor műtárgyak műszeres vizsgálatával foglalkozik, amely magában foglalja a festmények természettudományos kutatását és dokumentálását, így sok olyan anomáliára is fény derülhet, amit egy fotó alapján nem lehet azonosítani.
Már a Labor működésének indulása után több olyan, nagy értékű és kiemelkedő magyar festmény került a látókörömbe, amelyek végül a kiviteli eljáráson is átestek a tulajdonosok utólagos beszámolói alapján, s mivel a Labornak nincs hatósági jogköre, így ezek az ügyek maximum felháborodást keltettek bennünk. Az esetek közül néhánynál felmerült a gyanú, hogy a kiviteli engedély megszerzését tudatos megtévesztéssel érték el.
A csalás módszere rendkívül kifinomult: az eredeti szignót, valamint stíluskritikai szempontból kulcsfontosságú motívumokat eltüntetik vagy átfestik – jellemzően olyan anyagokkal, amelyek később nyomtalanul eltávolíthatók. Így a festmények az engedélyeztetés során ismeretlen szerzőjű vagy utánérzésként azonosított alkotásként szerepelnek, majd külföldre kerülésük után visszanyerik eredeti formájukat és jelentőségüket.
A módszer mögött sok esetben az a félelem állhat, hogy a festmény védési eljárás alá kerülne, ami akadályozná az értékesítését a tulajdonosnak megfelelő áron, ha egyéltalán Magyarországon akadna rá vevő.
A hivataltól a következő választ kaptam 2010. október 11.-én:
„Tisztelt Hölgyem!
Köszönettel vettük lenti levelét. A levelében leírtak "csalások" különféle formáit már magunk is tapasztaltuk az elmúlt egy évben, amióta a műtárgykiviteli engedélyezés eljárásrendje megváltozott, és a közgyűjtemények elsődleges szakértői közreműködése megszűnt, és azt magunk végezzük.
Természetesen tisztában vagyunk "határainkkal", így avval is, hogy sajnos nem egy esetben az eszközrendszerünk véges, és tehetetlenek vagyunk, illetve az intézkedéseket nem hivatalunk, hanem más szerv (pl. rendőrség) teheti, tehetné meg. Így minden felajánlást örömmel veszünk, … és szükség szerint az intézkedéseket is meg tudjuk tenni.
Köszönettel:”
A Hivatal válaszában szó esik a szakérők közreműködésének megszünéséről, így tehát 2011-től jött el a csalások kivitelezésének ideje.
2011-ben megint egy cifra történetbe botlottam, aminek az előzménye a következő volt.
2010 szeptemberében egy festményt kínáltak egy ügyfelemnek megvételre, melyről az elvégzett anyagvizsgálattal kiderült, a festmény nem lehet Rippl Rónai alkotás, azt valaki hamisítási szándékkal készítette 1950-es évek után, hiszen a festmény anyaghasználat szerint modern festékek jelenlétét mutatta; vagyis titánfehér volt a fehér festékben, valamint a radioaktív szennyeződések szintje is nagyon emelkedett volt.
2011-ben a legnagyobb megdöbbenésemre ez a hamis festmény egy műtárgyak kereskedelmét kiszolgáló weboldalon jelent meg, méghozzá olyan megjelöléssel, hogy a festmény VÉDETT. A kép 2011-ben 35 millió, azaz 35.000.000 Ft-ért volt eladó.
A festmény egy online aukciós oldalon 2011-ben
Újabb levelet írva a KÖH-nek végül a festmény lekerült az online oldalról; majd hamarosan az is kiderült, hogy csak a védetté nyilvánítási eljárás indult meg, a mű még nem kapta meg a végleges dokumentumot, miszerint védett lenne.
Akkor sajnos nem tudtam kinyomozni, hogyan juthatott el a festmény a folyamat megindításáig, kik és hogyan értékelték, vagy értékelték volna az alkotást, mely Jean Béraud egyik Párizsi látképét megjelenítő alkotásának Rippl-Rónai stílusában készült átirata.
A vizsgált kép és Jean Béraud alkotása. A felső mű egyértelműen az alsó kép parafrázisa, kér, hogy hamis...
Az ismeretlen szerző védett „főműve”
Az alábbi történet felgöngyölítésével pár év alatt jutottam a teljes történet végéig.
Az első szakvéleményben a festmény alkotóját közép európai festőnek nevezték meg, és a véleményre hivatkozva védetté nyilvánították azt. Pár évvel később talátak egy lehetséges alkotót (nem írom le, kit), (és alaposan kisatíroztam a képet, a neveket és a számokat az azonosíthatóság elkerülése érdekében, de mindenki fogadja el tényként, hogy ugyan arról a képről van szó), majd a festmény kiviteli engedélyt kapott az eredeti jelölés teljes félreolvasásával, amit a műtárgy kivitelét kérő személy írt rá a kivitelt kérő nyomtatványra.
A festmény kiviteli engedélye
Aztán lehet, hogy idő közben a festményről levették vagy levetették a védett jelölést, esetleg arra hivatkoztak, hogy ismeretlen festő kategorizálhatatlan alkotása hogyan is lehetne része a kiemelt kulturális örökségnek.
Egy biztos, teljesen más volt a festőművész, mint akit a szakvélemény azonosított valamint ami feltüntetésre került a kiviteli eljárás dokumentumain, s mivel arra sincs szabály, hogy a tulajdonosoknak be kellene mutatnia az összes, festményhez tartozó dokumentumot, így a festmény már messze járhat; talán egy osztrák gyűjtő kiváló gyűjteményét gazdagítja visszakereshetetlenül.
Gondoljunk abba bele, - akár rosszindulattal is, hogy egy, a napokban nyilatkozó újságíró a Festményvizsgálati Labort „közepesen ismert” jelzővel ellátva tovább nehezíti a műtárgykivitel rendszerének átláthatóságát.
Többször jeleztem a KÖH vezetősége felé, majd olyan személynek is, aki a kulturális rendszer kiemelt szereplője volt (de a hivatalos válasz előtt elhalálozott, pedig politikai befolyással még ment is volna a dolog...), hogy érdemes lenne a műtárgykiviteli eljáráshoz kötelező szűrővizsgálatokat bevezetni. Legyen egy helyszíni szemle, alap fotótechnikai vizsgálat és anyagvizsgálat; a vizsgálatok árával meg kell emelni a kiviteli eljárás összegét, de a siker nem fog elmaradni.
Felajánlásomat végül nem fogadták el, arra hivatkozva, hogy ők láttak olyan festményt fotón a kiviteli eljárás során, amihez a Festményvizsgálati Labor jegyzőkönyve volt, azonban véleményük szerint a kép nem volt eredeti, így ismeretlen festő műveként kiviteli engedélyhez jutott az alkotás, aztán ki tudja, mi lett a sorsa.
Egy felvételről nem lehet véleményt mondani egy festmény eredetiségét, arra még a legnagyobb szakértők sem képesek... Ha csak 1% esély van arra, hogy egy festmény az, aminek mondják, már érdemes a művel részletesebben foglalkozni!
És már el is értünk a lényeghez.
Ha egy tulajdonos jól ismeri a műtárgypiaci viszonyokat, tudja, hogy a Festményvizsgálati Labor kutatásait a műkereskedelem és a múzeumi vagy műtárgyakkal foglalkozó szakma nem fogadja el. Vagyis, ha az adott kép tulajdonosa a kiviteli eljáráshoz beadja a Labor több hónapon át készített, vizsgálatok eredményeire támaszkodó jegyzőkönyvét; a kép már a jegyzőkönyv alapján is hamissá lesz nyilvánítva, így a kiviteli engedélyt is megkapja, vagyis a mű TELJESEN LEGÁLISAN hagyja el az országot úgy, hogy a gyanú sem merül fel a hatóság részéről, mi van akkor, ha a Labor ténymegállapítása mégis megállja a helyét…
Ugyan ez fordul elő akkor is, amikor egy szakértő, tudva, hogy az adott festményhez már tartozik egy festményvizsgálati jegyzőkönyv, a képre úgy süti rá a HAMIS bélyegzőt, hogy az alkotást élőben nem látta és nem olvasta el a kutatásokat. Bosszút áll a képen a Labor létezése miatt. Nem baj, a tulajdonos ilyenkor is örül, a festménye közel nulla forintot ér papíron, lehet, hogy a tárgy kismesternek van tulajdonítva, vagy a keletkezési ideje rosszul van megadva, így 1 millió Forint alatt van az értéke.
És már dobozolják is a festményt a hosszú utazásra felkészítve, hiszen a kiviteli engedélyt egy HAMIS / MÁSOLAT / ISMERETLEN alkotásra kérte meg, amit szakértő is megerősített.
Kérdem én, milyen érdekeket sértene az, ha a kiviteli eljárás ellenőrzési eszközeit kiterjesztenék, és jogszabályi háttérrel megerősítenék, hogy ne fussunk bele hasonló történetekbe, mint amivel hangos most a média és egymásra mutogatva keresik a bűnbakot a rendszer hiányossága miatt.
Mert igenis Magyarországon lehetnek még páratlan műkincsek, amik első ránézésre csak ismeretlen festők rendszerbe nem illeszthető alkotásai… Még ha a hivatal, a minisztérium, a nagyérdemű szakma sem hiszi el...
A Klimt-ügy apropóján: kényszereladás, restitúcio és a Washingtoni Egyezmény összefüggései Magyarországon
A 2025 tavaszán a nemzetközi sajtót is bejárt Klimt-ügy rávilágított arra, hogy a műtárgyak tulajdonjogi és kiviteli ügyei milyen érzékeny területei a kulturális örökségvédelemnek. A festmény, Gustav Klimt "Afrikai herceg" című alkotása, amely ismeretlen műként kezdte külföldi utazását, egy évvel később már Klimt-alkotásként került kiállításra a TEFAF-on, 15 millió eurós árcédulával.
A HVG egyik, a Klimt ügyről szóló cikkében említést tesz egy neve elhallgatását kérő műkereskedőről, akinek felajánlották a Klimt képet megvételre. Kérdés azonban, hogy az a bizonyos műkereskedő miért nem lépett fel az ügyben és miért nem próbálta megmenteni a festményt? Vagy nem hitte el, hogy Klimt, mert ránézésre nem tűnt annak? A képen lévő hagyatéki pecsétet úgy ítélte meg, hogy hamisítvány? Vagy megtudta, hogy a Labor vizsgálta a képet? Ezekre a kérdésekre nem valószínű, hogy bármilyen választ is fogunk kapni, mert már egyébként is értelmét vesztette a dolog.
A festmény korábbi tulajdonosa a zsidó származású Klein házaspár volt, akik az Anschluss után menekültek el Bécsből és érintették Budapestet is. A festmény 1938 után eltűnt, majd csak 2022-ben bukkant fel ismét, amiről az újságíró szerint büszkén számoltam be a Festményvizsgálat blogon.
Mint ismeretes, "ismeretlen festő" művére kértek kiviteli engedélyt a magyar hatóságtól, amely, mivel nem ismerte fel a kép valódi jelentőségét és a rajta lévő "Gustav Klimt Nachlass" bélyegző jelentőségét; engedélyezte a kivitelét. Ez értelemszerűen ellentétes a magyar örökségvédelmi törvénnyel (2001. évi LXIV. törvény), amely kimondja, hogy minden 50 évnél idősebb műtárgy kiviteli engedélyköteles, és kiemelkedő kulturális érték esetén a hivatal megtagadhatja a végleges kivitel engedélyezését.
A festmény egyértelműen ilyen kategóriába esett volna, amennyiben felismerik annak valódi szerzőjét vagy a festményvizsgálati anyag is csatolásra került volna.
A Klimt-ügy azonban nemcsak örökségvédelmi, hanem restitúciós szempontból is figyelemre méltó. A Washingtoni Egyezmény (1998) alapelvei szerint minden olyan műtárgy esetében, amely a náci időszakban jogellenesen került el zsidó tulajdonosaitól, az államoknak törekedniük kell a "fair and just solution" elvének érvényesítésére, ami lehet visszaszolgáltatás, kártalanítás vagy egyezség.
Valószínüleg viszont annak idején a kép Ausztriát illegálisan hagyta el, így akárhogy is lenne, a képet illene visszaszolgáltatni. A visszaszolgáltatás azonban nem automatikus. A magyar jogrend jelenleg nem tartalmaz egyértelmű restitúciós szabályozást a kényszereladás által eltűnt műtárgyakra, mert e kép esetében valószínüleg ez történt, így a visszaadás erkölcsi, politikai vagy peres eljárás kérdése lehetett volna.
A Klimt-ügyben nem ismert, hogy a magyar állam fellépett volna a mű megtartásáért, (hiszen nem tudtak róla, hogy ki a mű tényleges festője,) holott annak hosszú ideig tartó magyarországi jelenléte és a kivitel előtti szakértői azonosítása ismeretében ez indokolt lett volna.
Az ügy rámutat arra, hogy a magyar restitúciós gyakorlat problémás, a rendszer kijátszható. Ha az örökségvédelmi hatóság nem tud az ügyről, akkor a restitúció lehetőségére sem került sor hazai kezdeményezésből. Ez nemcsak kulturális veszteség, hanem egy olyan figyelmezetés is, ami rávilágít arra, hogy a digitalizált rendszerek sokszor átverhetőek és kicselezhetőek.
Konklúzió
A Washingtoni Egyezmény – hivatalos nevén a Washingtoni Konferencia Elvei a nácik által elrabolt műtárgyakról (1998) – egy nemzetközi megállapodás, amelyet 44 ország, köztük Magyarország is elfogadott. Célja, hogy elősegítse a második világháború alatt, különösen zsidó tulajdonosoktól jogtalanul elvett, illetve kényszereladással megszerzett műtárgyak visszaszolgáltatását az eredeti tulajdonosoknak vagy azok örököseinek.
Washingtoni Egyezmény elveit a gyakorlatban is érvényesíteni kell, bár ha bebizonyosodik, hogy egy műtárgy kényszereladás miatt maradt Magyarországon, akkor nem kötelező, de erősen javasolt a visszaszolgáltatás vagy jóvátétel. A Washingtoni Egyezmény ezt elvként fekteti le, de az adott ország jogrendje és döntése szabja meg a gyakorlatot.
Szükség lenne új törvényi szabályozásra a restitúciós eljárások egyértelmű jogi kereteinek megteremtéséhez, hogy hasonló esetekben az ország ne veszteséget szenvedjen, hanem példát mutasson erkölcsi felelősségvállalásból.
A 19. század végén készült festményen lévő 20. század végi szignó, mely a festményt beemelte Rippl-Rónai alkotásai közé. A szignó festékanyaga bele van folyva a repedéshálóba.
